Fontos emberek…

2014 február 4. | Szerző: Felföldi Alex

Kolléganőim egy részét elkapta a stressz. Hehe, mi ebben a sztori? Hát mindenki agyalja magát, népbetegség. A magyar imád panaszkodni. De kérem, hát a munkahelyen feladat van, az már csak ilyen, meg kell csinálni. Ne stresszlejünk, csak csináljuk, aztán majd elfogy. Bár ha látványosan idegeskedünk, talán más is megtudja, milyen fontosak vagyunk, úgy ám!

Marhaság.

Ám miközben nézem őket és csodálkozom, miért gerjesztik az őrületet, néha elröstellem magam. Talán én is csak gerjesztem a problémákat a civil életemben? Megint elkapott a hév, hogy nagyon meg kéne beszélnünk a mi fura kis kapcsolatunkat, hogy mi legyen, mit is akarunk. De tudom, ebből csak veszekedés lehet. Nem tudjuk megbeszélni. De így nem oké. Akkor? Dönteni kell. És miközben a másikból döntést akarok kicsikarni, én sem tudok dönteni. Két hülye egy pár. Maradjak még szerető, amíg megokosodunk? De meddig? Így nem jó, abbahagyni nehéz. Ha elegem van, nem felel meg, miért nem hagyom a fenébe? Mint ahogy ő sem. Mert fontosak vagyunk egymásnak? De akkor miért nem vagyunk együtt boldogan?

Lehet, hogy csak kussolnom kéne bizonytalan ideig, aztán majd eldől, hogy merre. De évek óta ez a dilemma. Sosem dől el. Francba, annyira tudtam, hogy veszélyes a hétvége. Nem szabadott volna. Azóta is őrlődöm. Talán vissza kéne vonulnom. A bizonytalanság a legrosszabb, inkább egyedül sodródom a mindennapokkal.

Hát mi okosat tehetnék én most?

Annyira tudtam, majd a tükör előtt szigorúan nézek magamra, miközben zengem, hogy “ugyemegmondtam”. Jól megmondtam, ja.

 

 

Na, kezdődnek a dilemmák

2014 február 3. | Szerző: Felföldi Alex

Nos, a suliháború csendesedni látszik, tancinéni szünetelteti a hisztit, de lehet, hogy csak erőt gyűjt. Azért persze az anyukák élete sosem uncsi, pénteken este megjártuk az ügyeletet, de szerencsére vaklárma, Elsőszülöttnek nem sikerült eltörnie a lábát. Már meg sem rémülök, ha gyermekeim jelzik, orvos kéne, nézzen rájuk, a küzdősport már csak ilyen. Mégis szeretik, én meg hagyom őket kibontakozni, némi kockázat bekalkulálásával. Ja, két kamaszfiú társaságában mindig van valamiféle kockázat. Például a fintorgás kockázata. Mert szombaton elküldtem őket mamázni. Igen, kell a magánélet. A társ.

Ami a társ hiányát illeti… Az én drága emberem, aki hol jön, hol megy, kitalálta, hogy hétvégén töltsünk együtt egy estét ott alvósan, összebújva békességben, mert neki úgy hiányzik. Na igen, nekem is. Bár ciki, hogy a srácok mamánál alvása érdekében fedősztori kell, hogy miért is lesznek ott. Mert most épp titokban próbálunk egymással dűlőre jutni. Jó is volt, még az sem baj, hogy üvöltve horkol, csak legyen kihez odabújni végre. De azért hülye érzés. Végre döntenie kéne mit is akar, és ha kötődik, akkor felvállalva minden nehézségét a kapcsolatnak, boldogan élni egymás társaként… A baj az, hogy már én sem tudom mit akarok. Újra próbálni, hátha. Észre vagy szívre hallgatni? Félek, és tudatosan próbálom távol tartani az érzéseket, de bizony azok hullámokban utat törnek maguknak, miközben az agy röhög a szíven, hogy a szív milyen hülye. Vagy csak örülni, boldognak lenni? Jaj, ha jön a pofára esés… Ki tudja. De mégiscsak jó volna egy társ. És az volna a legjobb, akivel el tudnám képzelni magam is a dolgot. De el tudnám képzelni, vagy  csak el szeretném képzelni? Ez itt a kérdés. De azért hétvégén a szív az aggyal és a szájjal együtt nevetett jó sokat, és ez igazán biztató.

Jaaaj, mi a franc legyen?  Hogy ne legyenek dilemmák, inkább eszek valamit.

Annál is inkább, mert jóságosan megímélezték Elsőszülött angol utazásának egyéb költségeit… Csak hogy ne maradjak rágódnivaló nélkül. Hopp, még ott lesznek az osztálykirándulások is, két gyerkőc/két kirándulás. Meg a nyári tábor, meg menjünk együtt is Balcsizni. Aha, meg vegyünk már egy lottót :D. Kicsiöcsi úgyis szerencsés kezű, igaz, a közeli lottózóból trafik lett, nem jöhet be ikszelni, máshol hódolunk a szerencsejátékoknak. Akadály akadály hátán, de ugyan, ki fog emlékezni az akadályokra, ha már milliárdosok leszünk.! De mint kiderült, ez még várat magára, majd talán a jövő héten. 😀

 

 

 

Csütörtök light, avagy a háború első napja

2014 január 30. | Szerző: Felföldi Alex

A tegnapi nap hosszú volt. És kicsit fejetlen is. Aztán este szülői, ahol megkezdődött a fight a gyerekért. Mert Tancinéni már rég elvetette a sulykot, de a türelem csak most fogyott el, mert nagyon együttműködő és galamblelkű szülő vagyok. Tegnap mondjuk dublőrömet, a nagymamát küldtem a harctérre, és igazi amazonként védte kicsi unokáját. Kicsi a francot, fél fejjel magasabb már nálam, de mindegy is. Szal mammer megkezdte a rendrakást, és ezzel indul is kérem a lavina, de végül is tél van, állok elébe. Ennek is. Mint minden másnak.

És persze egyedül. Valahogy mostanában kezdem érezni, hogy bizony jó volna egy társ. Egy hátország, akihez hazatérhetek, és nem kellene egyedül terminátorkodnom a mindennapokban, lenne mellettem egy bástya, pótapuka, szerető, ezermester, vagy csak egy nagy párna akihez odabújik az ember megpihenni a nap végén. Naiv tyúk vagyok. Egy se veled-se nélküled viszonyban A PACÁKKAL… egyedülálló anyaként két gyerek, egy kutya, meló, kavalkád.

És azon kaptam magam, hogy ülök a szobában a kutyával kettecskén és bőgök. Miért bőgök? Azt már nem is tudtam. Csak úgy, mert azt is lehet, főleg, hogy épp nincs otthon senki. Suttyomban.

Fúúúj, de vér gagyi! Fenébe is. Na kapjuk már össze magunkat! Most süt a napocska. Így valahogy minden szebb, ugye, mit tesz egy kis D-vitamin! Csak az a francos csokis keksz hiányzik nagyon, de reggel nem hoztam. Pedig jól jön az, ha az embernek lelke van.

 

 

Helló Világ!

2014 január 29. | Szerző: Felföldi Alex

Üdv mindenkinek!

Miért is ne osztanám meg a kis szösszeneteimet mindenkivel, hisz manapság így megy ez…

Egyszer csak feltámad az emberben a közlési hajlam. 🙂 Hogy milyen is az élete egy egyedül (nagyjából egyedül) álló anyának? Hát lehet, hogy nem túl érdekes, de vagyunk egy páran, miért ne mutatnám meg az enyémet is?

Hát akkor kezdődik, kukkantsatok a világomba!