Fontos emberek…

2014 február 4. | Szerző: Felföldi Alex |

Kolléganőim egy részét elkapta a stressz. Hehe, mi ebben a sztori? Hát mindenki agyalja magát, népbetegség. A magyar imád panaszkodni. De kérem, hát a munkahelyen feladat van, az már csak ilyen, meg kell csinálni. Ne stresszlejünk, csak csináljuk, aztán majd elfogy. Bár ha látványosan idegeskedünk, talán más is megtudja, milyen fontosak vagyunk, úgy ám!

Marhaság.

Ám miközben nézem őket és csodálkozom, miért gerjesztik az őrületet, néha elröstellem magam. Talán én is csak gerjesztem a problémákat a civil életemben? Megint elkapott a hév, hogy nagyon meg kéne beszélnünk a mi fura kis kapcsolatunkat, hogy mi legyen, mit is akarunk. De tudom, ebből csak veszekedés lehet. Nem tudjuk megbeszélni. De így nem oké. Akkor? Dönteni kell. És miközben a másikból döntést akarok kicsikarni, én sem tudok dönteni. Két hülye egy pár. Maradjak még szerető, amíg megokosodunk? De meddig? Így nem jó, abbahagyni nehéz. Ha elegem van, nem felel meg, miért nem hagyom a fenébe? Mint ahogy ő sem. Mert fontosak vagyunk egymásnak? De akkor miért nem vagyunk együtt boldogan?

Lehet, hogy csak kussolnom kéne bizonytalan ideig, aztán majd eldől, hogy merre. De évek óta ez a dilemma. Sosem dől el. Francba, annyira tudtam, hogy veszélyes a hétvége. Nem szabadott volna. Azóta is őrlődöm. Talán vissza kéne vonulnom. A bizonytalanság a legrosszabb, inkább egyedül sodródom a mindennapokkal.

Hát mi okosat tehetnék én most?

Annyira tudtam, majd a tükör előtt szigorúan nézek magamra, miközben zengem, hogy “ugyemegmondtam”. Jól megmondtam, ja.